|
|
|
|
|
Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából ekképpen:
"Boci boci tarka,
Se füle se farka,
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni."
Megjelent: Tericum Kiadó - 2005
(részlet)
Képzeljük el, hogy egy ügyvéd hobbija a gépírás. Ezt a hobbiját olyan szintre fejlesztette, hogy megnyeri a gépírók világbajnokságát. Kérdés, hogy ez az ügyvéd maga gépelje-e a beadványait. Első ránézésre a válasz az lenne, hogy persze, hiszen pillanatok alatt leveri. De ha elég jó ügyvéd (mondjuk a századik legjobb), akkor nem csodálkozunk azon sem, ha a főnöke, amikor látja, hogy gépel, szigorúan rászól, hogy ezt csinálja otthon, hobbiból, de ne itt, kiemelt ügyédi fizetésért.
Megjelent: Boss Magazin - 2004
(részlet)
Karácsonyok emléke
A karácsony a gyerekek ünnepe, legszebb karácsonyi emlékeink talán mindannyiunknak gyermekkorunkból származnak. Amikor a Karácsonyt még valami varázslat és csodahangulat lengte be, amikor az oly sokat áhított síró hajasbaba, a kisvonat, az első mackó egyszer csak ott várt minket a csillogó, szikrát szóró karácsonyfa alatt, s mi repeső örömmel, de egyben a csodától megilletődötten vettük kezünkbe őket. Jó lenne mindig emlékezni ezekre a pillanatokra és tudni hinni benne, hogy a csodák olykor valóra válnak. Néha ki kell lépnünk a valóság rideg világából, s elhinnünk, hogy a szeretet és a boldogság alanyi jogon jár nekünk. Számomra ez a karácsony üzenete.
„Ahogy idősödöm, még inkább válogatok. Én már csak jó bort iszom, jó ételt eszem, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem...”
Karinthy Ferenc
A család mindig nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Csodálatos érzés volt gyermekeim születése, növekedése, felnőtté válása. A legfontosabb emlékek, a legszebb pillanatok hozzájuk kötődnek. Az unokák születése fokozni tudta a boldogságom.
Nyugdíjas éveim pedig Folti, az én kis beagle kutyám ragyogta be tizenkét éven át.
Fantasztikus helyeken és emberek mellett dolgoztam. Hivatásom lehetővé tette, hogy több szakmára, az élet számtalan területére nagy rálátásom legyen. A magas beosztású vezetők közelsége és jóindulata lehetőséget biztosított számtalan rendezvényen, premieren való részvételre. A meghívók és tiszteletjegyek átadása színesebbé tette életem. Nagy hálával gondolok azokra, akiknek ezt köszönhetem.
Sokan kérdezik, hogy jutott eszembe könyvet írni. Az életem amplitúdója sokkal nagyobb mélységig és magasságig mozog az átlagembereknél. A legnagyobb mélységek után, mindig nagy magasságokba röppent.
Így alakult, hogy a sikeresnek induló bróker cégnél – főnököm hirtelen halála után – állást kellett keresnem. Ez a rendszerváltás után történt, amikor a titkárnőktől diplomát és több nyelv ismeretét várták el. Hirtelen az esélytelenek táborába kerültem és megalázó felvételi beszélgetések sorát éltem át. Egy ilyen alkalom után leültem az írógéphez és pár oldalon leírtam a szakmai hitvallásom, ismeretem. Feltettem magamnak és a világnak a kérdést, miért nem kell a megszerzett tapasztalat? Az írást elküldtem több női magazinnak. Rövid idő múlva a Nők Lapjában megjelent a meghúzott változat. A cikk mellett több közismert személy titkárnőjét szólaltatták meg. Sokan hívtak, gratuláltak. Rövidesen megfelelő állást is kaptam.
Pár évvel később kéziratom elkerült Ottlik Károlyhoz, aki felhasználta a Protokollkódex titkárnő fejezetéhez. E könyv kiadója, a Szaktudás Kiadó Ház vezetője tette fel a kérdést, vállalnám-e titkárnő kézikönyv megírását? A felkérés nagyon megtisztelő volt, így gondolkodási időt kértem és elkészítettem a tartalomjegyzéket. Amikor átadtam, időpontot kértek a kézirat leadására. Így kezdődött...
Amikor nyaralásunkon készült fotóim nézegetve egy grafikus azt mondta, mindig fényképezőgéppel a nyakamban kellene járnom, egy életre meghatározta a hobbim. A digitális fényképezőgép megjelenése után, már semmi nem állt útjába a korábbi tanács beteljesülésének. A fotózás szeretete nemcsak az élmények megörökítését, hanem a látásmód megváltozását is magával hozta. Nyitottabb szemmel járok a világban, de még a korábban megszokott utcákon is. A fotózáshoz érdekes téma kell, így boldogan utazom, ahányszor csak tehetem. A legnagyobb örömforrás számomra.
2011-ben, nyugdíjasként csatlakoztam a Budapesti Városvédő Egyesület Fotós csoportjához, és közel tíz évig fotóimmal segítettem a munkájukat. Igyekeztünk megörökíteni minden régi épületet, teret, mielőtt bezárnák, lebontanák, eltűnne az utókor látóteréből.
A fényképezőgép az egyetlen eszköz, amellyel meg lehet állítani az időt, meg lehet örökíteni a pillanatot, az érzelmeket. A fotósok jelentős része azt vallja, hogy igazából nem a felszerelés a döntő, hanem a „szem”, azaz a fényképező ember egyéni látásmódja.
„A fénykép maga az a pillanat, amikor megnyomod a gombot. És ez a pillanat soha nem tér vissza.”
René Burri
Megjelent a Magyar Titkárnők Országos Egyesülete Titkárnői Hírlevelében
Egyik nap pályatársam arra panaszkodott, hogy amikor elmarad a napi két megaláztatás, elgondolkodik mit csinált rosszul.
Ez akár tréfa is lehetne, de sajnos a valóságot tükrözi. A titkárnő kiszolgáltatott a főnök hangulatának, habitusának és intelligenciájának. Azonban vigyázzunk, hogy önértékelésünket ne csak a főnök véleményétől tegyük függővé, mert a bűntudat és az értéktelenség érzése – stressz a javából.
Másnap a televízió egyik csatornája vetítette A hazugsággyáros című amerikai-kanadai filmdrámát. A film megtörtént eseményt dolgoz fel. A tehetséges fiatal újságírót, Stephen Glasst váratlanul elbocsátják a nagy hírű amerikai hetilaptól, a The New Republictól. Hank Heaven címen közölt írása alapján, a lap új főszerkesztője gyanakodni kezd, vajon mennyi igazság van ebben a cikkben és a fiú korábbi írásaiban, melyeket náluk és más neves lapokban jelentetett meg.
A szerkesztőség titkárnőjének csak egymondatos szerep jutott a filmben, amire felkaptam a fejem. A főszerkesztőnek mondta a botrány kirobbanása után. – „Fénykép a megoldás. Minden cikk mellé fotót kell kérni, az nem hazudik.”
Most nem érdemes taglalni, hogy a digitális fotózás lehetővé teszi a felvételek manipulálását. Inkább arra kell figyelni, hogy a titkárnő mennyire elsajátítja a szakmát, melyben a körülötte lévők dolgoznak. Mégis kívülállóként látja a megoldást.
Vagy mindannyiunk életében adódhat olyan pillanat, amilyennel az Erin Brockovich – Zűrös természet c. filmben találkozhatunk. Ebben Julia Roberts hitelesen játsza el a főhőst, aki egy karambol miatt elvesztette állását. Ügyvédhez fordult, hogy beperelje a karambol okozóját, de nem nyerte meg a pert. A nagyszájú hölgy ezután bement az ügyvédhez, és kérte, ha már elvesztette a pert, legalább segédtitkárnőként alkalmazza őt. Aztán – jogi ismeretek nélkül – észrevett egy apróságot az egyik aktában, s mire a világ felébredt, Erin Brockovich és Ed Masry megnyerte az Egyesült Államok addigi legnagyobb kártérítési perét: háromszázharminchárom-millió dollárt szereztek egy megmérgezett vizű kisváros hatszáz lakosának.
Érdemes tehát odafigyelni a titkárnőkre, akik a szorosabban vett feladataik mellett az adott cég működési területének csínját-bínját is ellesik. Nemcsak a titkárnőknek szól az, hogy becsüljék meg jobban magukat, hanem erre érdemes a főnököknek is odafigyelniük, hiszen ezzel nemcsak a titkárnő emberi méltóságát tisztelik meg, hanem szárnyakat is adnak neki.
Ezt a számot pedig érdemes cikkünknél „nyitva felejteni” a főnök asztalán...
Megjelent a Magyar Titkárnők Országos Egyesülete Titkárnői Hírlevelében
A Budai Vár aljában laktam apró gyermekként. A háztömb körülölelt egy kerítésekkel szabdalt virágos keretet, ahol sokat játszottam. Egy nyári hétvégén különös kattogó zaj ütötte meg a fülem.
Nézegettem a nyitott ablakokat, egyikben felfedeztem azt a fiatal szomszéd lányt, aki a tanácsnál dolgozott gépíróként. Előtte fekete doboz, innen jött a zaj. Közelebb mentem, majd bekéredzkedtem a lakásba. Csodálkozó ámulattal figyeltem, ahogy két keze ujjainak gyors, váltakozó mozdulatával ütögette az előtte lévő mechanikus írógép billentyűit. Oda sem nézett, szinte hihetetlen volt a látvány. A gépbe fűzött papíron pedig számomra ismeretlen betűk jelentek meg. Elvarázsolt a jelenet és mélyen belém vésődött.
Eljött a pályaválasztás ideje, nyolcadikos lettem az iskolában. Szerény körülmények között éltünk, a továbbtanulás nehezen volt elképzelhető. Szüleim és osztályfőnököm leültek és megbeszélték, hogy szövőnő leszek. Biztos kenyér, jó szakma egy lánygyerek kezében... Pénzt is adnak a tanulóévek alatt, legalább a kenyérre való meglesz. Soha nem voltam bátor, nem mertem ellentmondani. Egyik barátnőm viszont a gyors- és gépíró iskolába jelentkezett. Tudtam, hogy tandíjat kell fizetni, ami 1964-ben még elég szokatlan volt. Gondolom a géphasználat, papírszükséglet kiadásait fedezte a befizetett összeg. Ott álltam egy beteljesületlen álom előtt. Már vége volt a nyárnak, lassan menni kellett a szakmunkásképzőbe, mikor összeszedve minden bátorságom, odaálltam szüleim elé. Kértem, kérleltem őket, hadd mehessek gépírást tanulni. Hajthatatlanul ellenálltak: a pénzt hozni kell, nem pedig vinni. Végül beleegyeztek, ha megdolgozom a tandíjért és elintézek mindent, engednek.
Életem első önálló ügyintézése következett. Elmentem a gépíró iskolába, ahol egyedüli tanulóként engedélyt kaptam, hogy nappali tanulmányaim mellett dolgozhassak. Egy gyárban hatórás segédmunkási állást vállaltam. A szövőgyárban lemondtam a jelentkezésem, az iskolai ajánlásom elhoztam, majd újat kértem a gyors- és gépíró iskolába. Mire végeztem, eljött szeptember első hete és én boldogan ültem az írógép elé.
Ma sem bánom: mindig örömmel végeztem a munkát. Később esti iskolán leérettségiztem, jöttek a különböző tanfolyamok. Az írógéptől búcsút vettem, amikor tért hódított a számítógép. A kis gépírólányból titkárnő lett. Némi szerencsével és sok szorgalommal egyre érdekesebb, fontosabb helyeken. Végül megtörtént a csoda, könyvem jelent meg a szakmáról. Úgy érzem, nagy életút áll mögöttem.
Ez a pálya hasonlít a háziasszonyéhoz: egész nap lehet tenni-venni, látszat nélkül. Igazán akkor mérhető e teljesítmény, amikor nélkülözni kell.
A titkárnő másokért él és dolgozik. Az ő feladata, hogy nyugodt, rendezett munkahelyi légkört biztosítson. Fontos a munkatársakkal a jó kapcsolat kialakítása. Alfred Adler szerint „Azok, akiket embertársaik nem érdekelnek, a legnagyobb nehézségekkel küzdenek az életben, és a legnagyobb akadályt jelentik mások számára. Minden emberi balsiker tőlük származik.”
A főnök nyitott könyv. Olyan szoros a főnök-titkárnő munkakapcsolat, hogy egy év közös munka után már a gondolatát is ismerjük. Mégis tanácsos a három lépés távolságot betartani. Mindenki jobban jár, ha nem keveredik a magánélet és a munkahely. A kölcsönös tisztelet és tartózkodás jobb légkört teremt, mint a pajtáskodó, bizalmaskodó hangnem.
A cégről, a főnökről az első információ az őket fogadó munkatárs külseje, modora. A ruha legyen elegáns és mértéktartóan kövesse a divatot. Legpraktikusabb irodai viselet a kosztüm.
Elengedhetetlen kellék a jó modor. Amit tudni kell megőrizni a telefonálás közben. A titkárnők rendszerint tisztában vannak a telefonálás illemszabályaival. Inkább a hívó féllel szokott baj lenni. Sokan nem hajlandók bemutatkozni, felrúgva minden szabályt. Ilyenkor a beszélgetés kezdetén nagyon kedvesen helyre kell hozni a beszélgetőpartner hibáját úgy, hogy észre se vegye.
Ugyancsak nélkülözhetetlen tulajdonság a diplomáciai érzék. A vendégek, üzleti partnerek nagyon különbözőek. A legfontosabb szabály: bármi is a vendégről a véleményünk, nem szabad éreztetni vele.
Dale Carnegie szerint „A nevekre való emlékezés csaknem olyan fontos az üzleti és társadalmi életben, mint a politikában. ”Fontos feljegyezni a határidőnaplóba minden új vendég vagy telefonáló nevét. Szükség esetén itt utána lehet nézni.
A titkárnő előtt nincs titok. Amit a főnök nem mond el, kiderül a postabontáskor, a telefonokból vagy a kollégák elmesélik. Hihetetlen, hogy az emberek milyen közlékenyek a telefonban. A barátok, szülők, gyermekek is szívesen elbeszélgetnek a titkárnővel. Ilyenkor sok magánjellegű információhoz jut, amiről szigorúan hallgatni kell. Legokosabb, ha a főnök sem tudja meg, mennyi mindent tudunk róla, mert zavarni fogja.
A hivatali titok szintén sérthetetlen. Komoly odafigyelést igényel, hogy mikor, kinek, mennyit lehet elmondani. mindig próbálkoznak emberek tőlünk információkat megszerezni, de soha nem kerülhet szóba a nevünk egy-egy ilyen hírrel kapcsolatban.
Vannak főnökök, akik titkárnőjüktől elvárják, hogy informálja őket a közhangulatról, folyosói pletykákról. Nem szerencsés az ilyen szerep vállalása.
|
|
|
|
|
|
