„Ahogy idősödöm, még inkább válogatok. Én már csak jó bort iszom, jó ételt eszem, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem...”
Karinthy Ferenc
A család mindig nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Csodálatos érzés volt gyermekeim születése, növekedése, felnőtté válása. A legfontosabb emlékek, a legszebb pillanatok hozzájuk kötődnek. Az unokák születése fokozni tudta a boldogságom.
Nyugdíjas éveim pedig Folti, az én kis beagle kutyám ragyogta be tizenkét éven át.
Fantasztikus helyeken és emberek mellett dolgoztam. Hivatásom lehetővé tette, hogy több szakmára, az élet számtalan területére nagy rálátásom legyen. A magas beosztású vezetők közelsége és jóindulata lehetőséget biztosított számtalan rendezvényen, premieren való részvételre. A meghívók és tiszteletjegyek átadása színesebbé tette életem. Nagy hálával gondolok azokra, akiknek ezt köszönhetem.
Sokan kérdezik, hogy jutott eszembe könyvet írni. Az életem amplitúdója sokkal nagyobb mélységig és magasságig mozog az átlagembereknél. A legnagyobb mélységek után, mindig nagy magasságokba röppent.
Így alakult, hogy a sikeresnek induló bróker cégnél – főnököm hirtelen halála után – állást kellett keresnem. Ez a rendszerváltás után történt, amikor a titkárnőktől diplomát és több nyelv ismeretét várták el. Hirtelen az esélytelenek táborába kerültem és megalázó felvételi beszélgetések sorát éltem át. Egy ilyen alkalom után leültem az írógéphez és pár oldalon leírtam a szakmai hitvallásom, ismeretem. Feltettem magamnak és a világnak a kérdést, miért nem kell a megszerzett tapasztalat? Az írást elküldtem több női magazinnak. Rövid idő múlva a Nők Lapjában megjelent a meghúzott változat. A cikk mellett több közismert személy titkárnőjét szólaltatták meg. Sokan hívtak, gratuláltak. Rövidesen megfelelő állást is kaptam.
Pár évvel később kéziratom elkerült Ottlik Károlyhoz, aki felhasználta a Protokollkódex titkárnő fejezetéhez. E könyv kiadója, a Szaktudás Kiadó Ház vezetője tette fel a kérdést, vállalnám-e titkárnő kézikönyv megírását? A felkérés nagyon megtisztelő volt, így gondolkodási időt kértem és elkészítettem a tartalomjegyzéket. Amikor átadtam, időpontot kértek a kézirat leadására. Így kezdődött...
Amikor nyaralásunkon készült fotóim nézegetve egy grafikus azt mondta, mindig fényképezőgéppel a nyakamban kellene járnom, egy életre meghatározta a hobbim. A digitális fényképezőgép megjelenése után, már semmi nem állt útjába a korábbi tanács beteljesülésének. A fotózás szeretete nemcsak az élmények megörökítését, hanem a látásmód megváltozását is magával hozta. Nyitottabb szemmel járok a világban, de még a korábban megszokott utcákon is. A fotózáshoz érdekes téma kell, így boldogan utazom, ahányszor csak tehetem. A legnagyobb örömforrás számomra.
2011-ben, nyugdíjasként csatlakoztam a Budapesti Városvédő Egyesület Fotós csoportjához, és közel tíz évig fotóimmal segítettem a munkájukat. Igyekeztünk megörökíteni minden régi épületet, teret, mielőtt bezárnák, lebontanák, eltűnne az utókor látóteréből.
A fényképezőgép az egyetlen eszköz, amellyel meg lehet állítani az időt, meg lehet örökíteni a pillanatot, az érzelmeket. A fotósok jelentős része azt vallja, hogy igazából nem a felszerelés a döntő, hanem a „szem”, azaz a fényképező ember egyéni látásmódja.
„A fénykép maga az a pillanat, amikor megnyomod a gombot. És ez a pillanat soha nem tér vissza.”
René Burri
