A rabbinikus hagyomány egy midrása szerint a pletyka rosszabb, mint a vérontás. A gyilkos ugyanis csak egyetlen embernek – az áldozatnak – árt. A pletykás azonban háromnak: saját magának, annak, akinek mondja és annak, akiről mondja...
(Tanchumá, Mecórá, 2)
Popper Péter szerint a lódítás és rágalom között ficánkol a pletyka. A lódítás játékos. A hazugság gonosz. A pletyka még nem döntötte el, hogy milyen akar lenni...
Dr. Csermely Péter professzor Hálózatok sejtjeinkben és körülöttünk c. tanulmányában nagyon szemléletesen ír a témáról:
„A vizsgálatok kimutatták, hogy ha a pávián nőstények körbevakargatják a páviáncsoportot, akkor a páviáncsoportban az újszülöttek túlélési aránya nő. Több vakargatás, nagyobb csoportösszetartás, nagyobb szaporulat. Persze minden határon túl azért ez a recept sem érvényes, a túlzásba vitt vakargatás ugyanis már nem segít.
Az emberi társadalom nőstényei nyilván nem vakargatással töltik a napjuk felét. Ehelyett azonban valami olyasmit tesznek, ami ugyanilyen hatékony: locsognak és fecsegnek. És Szvetelszky Zsuzsa könyve óta már tudományosan is tudjuk, hogy ezen kívül még pletykálkodnak is. A fecsegés, a pletykálkodás nem léhaság. Nem a férfiak idegeit nyomorító női lelemény. A fecsegés és a pletykálkodás olyan evolúciós vívmány, ami stabilizálja a társadalmakat. Minden férfi, aki rossz szemmel néz akár csak egy nőt is fecsegés vagy pletykálkodás közben, megakadályozza ezzel a nő evolúciós kötelességének teljesítését, és a társadalom stabilitását ássa alá. Ne szidjuk tehát a fecsegést, hanem tanuljuk el!
Hadd mondjak még két példát a nők társadalmakat stabilizáló szerepére. Két ellenpéldát. Az első Rómeó és Júlia története. Ha a Montague és Capulet nagymamákat a városka és a kor szelleme engedte volna együtt kötögetni, akkor fecsegés közben azonnal szóba került volna, hogy ez a Rómeó fiú beleszeretett a Julisba. A Julis meg sírt, amikor a múltkor felmászott az erkélyre az ebadta Rómeó. Hát mégiscsak borzasztó, hogy ezek nem lehetnek egymáséi... (zsebkendők elő, szemek törölgetése folyik). Ez lett volna az a pillanat, amikor az egyik harcosabb nagyi feláll, és kijelenti: Nagymamák! Ne tűrjük! Ezeknek a gyerekeknek egymás mellett a helye! Szegény William meg mehetett volna egy kontinenssel odébb egy jó kis könnyfakasztó drámáért."
A University of Virginia kutatói szerint ugyan a férfiak kapcsolathálózata kevésbé kiterjedt, mint a nőké, viszont ezeknek a kapcsolatoknak ugyanannyi százalékát töltik ki pletykával, mint a nők. A kutatásokból az is kiderült, hogy a férfiak más okból pletykálnak, mint a nők: hogy erősebbnek, népszerűbbnek érezzék magukat.
Most térjünk vissza a titkárnőkhöz. Sokat gondolkodtam, mi minősül pletykának. Nehéz megtalálni a határt, a munkakörhöz szorosan tartozó információáramlás és a pletyka között. Úgy gondolom, a munkafolyamatokat segítő információ visszatartása akadályozza a gyors munkavégzést. Aki nem tudja rugalmasan kezelni a helyzetet, vagy önvédelemből elzárkózik – hárítva magáról a felelősséget –, az hátráltatja munkatársait. Például, ha a főnökünk szól, hogy rövidesen fogorvoshoz kell indulnia, mi viszont tudjuk, hogy a közvetlen munkatársunknak halaszthatatlanul beszélnie kell vele, akkor jelezzük az illetőnek, hogy most menjen be, később nem lesz alkalma. Természetesen a fogorvosról, egy szó se hangozzék el! A munkatárs intelligenciájától függ, értékeli-e az információt, él-e a lehetőséggel. Vagy azzal lép be a főnök ajtaján, hogy „Éva mondta, el akarsz menni...” – ilyen helyzetben felesleges magyarázkodni. Főleg, ha a főnökünk félhangos megjegyzést tesz ránk, hogy még ki sem mondott valamit, a titkárnő máris szétkürtöli. Nem kellemes az eset, ilyenkor szoktam mondani: „aki dadusnak megy, ne csodálkozzon, ha néha összekenődik a keze.”
A titkárnő kicsit anyáskodó szerepéből adódóan magánéleti információk is előtérbe kerülhetnek. Például amikor gyermeke születik egy kolléganőnek és megszervezi a közös ajándék vásárlását. Nem tartom pletykának, ha ilyenkor szó esik a babáról, mamáról.
A fecsegésnek pedig kifejezetten jótékony hatása van a kapcsolatokra. Természetesen nem mehet a munka rovására, de lazább napokon vagy ebéd közben bizony hasznos információkhoz lehet jutni. A receptek, jó könyvek továbbadása, vagy akár a bevált mosópor, hajsampon ajánlása erősíti a kapcsolatot és megkönnyíti az életet.
Vannak helyek, ahol a főnök elvárja, hogy a munkatársaktól hallott, őt érintő információt a titkárnő visszamondja. A titkárnő a főnök és a beosztottak között van. Nem tartozhat egyik csoporthoz sem, ha felvállalja ezt a szerepet. Meglep, amikor a főnök nem gondol arra, hogy a visszamondók őt is kibeszélik a háta mögött – ez szinte törvényszerű. Nem tudom megszokni az évtizedek óta ismétlődő helyzetet, amikor a vezetők legbizalmasabb, legelismertebb embereinek Janus-arcát kell látnom. Az már csak hab a tortán, amikor ezek a személyek úgy érzik, szeretik és bizalmukba avatják őket a kollégák. Rövid idő alatt kiderül, híre megy az ilyen természetű veszélynek. Onnantól pedig csak „üzennek” az illetővel és megmosolyogják.
Aki a jólértesültségét fitogtatja, az a saját (ön)értékelését igyekszik megtámogatni. Viszont sokan azért pletykálkodnak, hogy manipulálják a másik viselkedését, véleményét – akik így pletykálkodnak, azokra inkább a hatalomvágy, mint az identitászavar jellemző.
Lehet jóindulatú, akár naiv vagy rosszindulatú. Egy biztos: a pletyka mindenkit elér, sebessége óriási, hatalma nagy. Mindennapi életünk velejárója – akarva, akaratlan. Legnagyobb bűnnek pedig a visszamondást tartom. Minden embernek szüksége van barátokra, bizalmas munkatársi kapcsolatra. A munkahelyi gondokat nem szívesen visszük haza, de ha megtesszük is, szeretteink általában nem ismerik a helyzetet és a szereplőket. A munkahelyi gondjainkat, konfliktusainkat velünk dolgozó személyekkel tudjuk legjobban megbeszélni. A baj azzal szokott kezdődni, ha méltatlan emberre pazaroljuk a bizalmat, aki továbbadja a tőlünk hallott információt. Innen már mindegy, hogy az érintett személynek, vagy más ismerősének mondja el a beavatott. A pletyka természetéből fakadóan idő kérdése, hogy széles körben elterjedjen – ráadásul útközben a felismerhetetlenségig torzulhat.
Budapest, 2007. tavasz
