felso kep
term image

Gyimóthy Gábor: A Hohler Fels Vénusza


Kedves ismerősöm, Gyimóthy Gábor – a Nyelvlecke népszerű költője – megtisztelt azzal, hogy elsőként közölhetem az alábbi novelláját.

Kov rohant ki a barlangból mögötte üvöltve Doró a barlangmester: „Ez a gyerek már megint telefirkálta a falat! Tegnap is két mamutot kellett levakarnom! Mióta az a hülye Rog egy marék bükkmakkért árulja az okkert, nem győzöm tisztán tartani a barlang falát!”

„Menj Zaóhoz – kiáltottam oda Dorónak – kitalált valami új tisztítószert.” Doró folyton azt a szerencsétlen gyereket üldözi, pedig nekem tetszenek a falfirkái. Megjegyzem, már Kovnak is mondtam, hogy ne bosszantsa az öreget. Hagyja a mi barlangunk falát. Mutattam neki egy barlangot, amelyben egyelőre senki se lakik. Csodás bölényeket és gazellákat festett a falára. Ott az senkit nem zavar. Persze, ha így fejlődik tovább a népszaporulat, hamarosan oda is beköltözik valaki ...

Ella és Vug sétáltak el mellettem – rám se hederítve. Ella a barátnőm volt Vug meg a barátom, amíg el nem csábította a hűtlen Ellát. Ella gyönyörű. Az ilyen nőre mondják, hogy gazella termetű. Gazella? – Gaz Ella ...

Vug erős és bátor, viszont buta és ügyetlen. 35 000 év múlva majd azt mondják az ilyenre, hogy macsó, de hol vagyunk még attól ...? Vug képes volt a múltkor szemből nekiugrani egy mamutnak, szinte a két agyar között. Beledöfte a lándzsáját az állat ormánytövébe.

A lándzsahegyet én pattintottam neki, mert olyan kőből akarta csinálni, amitől majdnem röhögőgörcsöt kaptam. Aztán szereztem neki opálkovát, de a gyönyörű anyagból olyasmit pattintott, amitől szégyenkezne egy uborka, ha azzal hámoznák! Méghogy lándzsahegy! Erre persze csináltam neki egy olyat, hogy még a mamut is csettint a nyelvével, ha azzal ölik.

De hát akor még a barátom volt.
Viszont még így is majdnem elzavartam, amikor kiderült, hogy nem tudja fölerősíten a lándzsahegyet! Láttak még egy ilyen embert?! Hogy a nyírszurok elkészítéséhez sem ért, azt már alig merem megemlíteni.

És most itt sétálgat Ellával és olyan arcot vág, mint aki – majd 20 000 év múlva – föltalálta az íjat és a nyilat. Ella pedig – na mit tetszik gondolni, milyen magasan viseli az orrát annak tudatában, hogy ő hordja a környéken a legszebb hiúzbundát? A hiúzokat én fogtam saját találmányú csapdával és a bundát én varrattam neki az öreg Húddal, aki tímár is meg szűcs is.
Na megállj csak!

Ott hevert a barlang bejárata előtt a múltkor elejtett mamut agyara. Levágtam a hegyéből egy kis darabot. Hát ez most úgy hangzik, mintha odamentem volna egy acél fűrésszel és – nyiszi-nyuszi – félperc alatt elintéztem volna az ügyet. Akkor még nem volt acél fűrész – sőt, perc se volt. Éreztem, hogy kellene lenni valami ilyesminek, de aztán rándítottam egyet a vállamon (ami csak Vug válla mögött futott volna be másodiknak egy esetleges „vállogatón”!), és azt mormoltam magamban, hogy majd egyszer kitalálják.

Pattintottam magamnak egy kovapengét és helyenként kicsorbítottam. A csorbulásokat sikerült aránylag egyenletesen elosztanom a penge élén. Aztán belekezdtem a fűrészelésbe. Fűrészelésbe? Dehogy! – mondom, hogy akkor még nem volt fűrész. Inkább csak koptatgattam a csontot. Rengeteg időm volt. Hogy nem kellet-e elmennem vadászni? Nem kellett. Nem Vug volt az egyetlen, akinek Pazar vadászfegyvert gyártottam. Ezért aztán mentesültem az általános vadászó-kötelezettség alól. Három nap múlva sikerült végre leválasztanom a kis csontdarabot a hatalmas agyarról.

Elkezdtem faragni. Erre a célra a kovapenge nem volt alkalmas, de a pengék pattintásakor keletkeztek olyan szilánkok, amelyek megfeleltek a célnak. Majd ha föltalálják a vésőt, tessék azt megnézni: olyan formájú szilánkokat szedtem össze, vagy pattintottam magamnak.

A faragás az ilyen szilánkokkal rettentően fáradtságos. Az volt a szerencsém, hogy nem volt összehasonlítási alapom. A kova kemény ugyan (majd tessék megnézni, ha föltalálják az üveget – mert föl fogják találni – a kova karcolja az üveget, mert még annál is keményebb), de nagyon rideg és ha az ember nem a megfelelő szögben kaparja, „hántolja” vele a csontot, azonnal kicsorbul. Sajnos egy idő után akkor is kicsorbul, vagy elveszti az élét, ha az ember pontosan betartja a Nagy Könyvben előírt szöget!

De azért csak faragtam, mert – mint mondom – időmilliomos voltam. A csontdarab alig volt hosszabb mint a hüvelykujjam és szép lassan nőalak bontakozott ki belőle. De micsoda nőalak?! Olyan melleket faragtam neki, hogy ha az alak életnagyságú lenne, azokat még a görögdinnye is megirigyelné! És a punciját akkorára faragtam, mint egy kissebbfajta barlangnyílás (garázsajtóhoz az én időmben nem tudtam volna hasonlítani, mert garázs akkor még nem volt ...). Fejet nem faragtam rá, hanem helyette olyasmit, mint egy gyűrű, hogy bőrszíjra akasztva a nyakamon hordhassam. Hordtam is nagy büszkén, illetve fenét! Csak azért hordtam, hogy Ellát pukkasszam vele. Ha találkoztunk, megmutattam neki: „Látod, ilyen leszel néhány év múlva!” Pukkadozott is tőle tisztességesen és megpróbálta rámuszítani Vugot. Jött Vug mint egy gőzmozdony (ja persze, akkor még az sem volt!), de mondtam neki: „Ide figyelj te nagy hős! Ha engem agyonversz – amit te sem fogsz megúszni néhány csonttörés nélkül – ki csinál neked új lándzsát, ha a mostanival elrohan egy nem egészen halálrasebzett mamut?” Erre lekushadt egy kicsit, csak fújt, mint egy karib hurrikán. Azt nem kötöttem az orrára, hogy amíg Ellával jár, úgysem csinálnék neki új lándzsát. De ha gondolkozik egy kicsit, maga is rájöhetett volna, hogy nem lenne pofája őmacsóságának hozzámfordulni új fegyverért. És később azt sem kötöttem az orrára, hogy Ella megígérte, velem szórakozik, amíg Vug vadászaton van, ha cserében nem hordom többé a szobrocskát. Ezért aztán eldugtam a faragványt a barlang mélyén. Vug pedig sok sikeres vadászaton vett még részt (nem csoda: azzal a lándzsával!) ...

Akkor még nem tudhattam, hogy e szobrocskát meg fogják találni kereken 35 000 év múlva, pontosabban 2008. szeptemberében, a baden-würtenbergi Hohler Fels barlangban. És azt sem tudhattam, hogy a régészek minden ilyen dögkövér és gusztustalan nőszobrot elneveznek valamilyen Vénusznak és ráfogják, hogy mi termékenységi jelképnek tekintettük, vagy akár a termékenység istennőjeként tiszteltük!

Hát már bocsánatot kérek, de ha valakinek közülünk ilyesmin járt volna az esze, akkor egy Ella alkú nőről mintázza a szobrocskáját és nem gúnyfigurát farag, mint én!

Zollikerberg, 2013.04.06.

 
 
belepes