A kezdet... (2003)

Megjelent a Magyar Titkárnők Országos Egyesülete Titkárnői Hírlevelében

A Budai Vár aljában laktam apró gyermekként. A háztömb körülölelt egy kerítésekkel szabdalt virágos keretet, ahol sokat játszottam. Egy nyári hétvégén különös kattogó zaj ütötte meg a fülem.

Nézegettem a nyitott ablakokat, egyikben felfedeztem azt a fiatal szomszéd lányt, aki a tanácsnál dolgozott gépíróként. Előtte fekete doboz, innen jött a zaj. Közelebb mentem, majd bekéredzkedtem a lakásba. Csodálkozó ámulattal figyeltem, ahogy két keze ujjainak gyors, váltakozó mozdulatával ütögette az előtte lévő mechanikus írógép billentyűit. Oda sem nézett, szinte hihetetlen volt a látvány. A gépbe fűzött papíron pedig számomra ismeretlen betűk jelentek meg. Elvarázsolt a jelenet és mélyen belém vésődött.

Eljött a pályaválasztás ideje, nyolcadikos lettem az iskolában. Szerény körülmények között éltünk, a továbbtanulás nehezen volt elképzelhető. Szüleim és osztályfőnököm leültek és megbeszélték, hogy szövőnő leszek. Biztos kenyér, jó szakma egy lánygyerek kezében... Pénzt is adnak a tanulóévek alatt, legalább a kenyérre való meglesz. Soha nem voltam bátor, nem mertem ellentmondani. Egyik barátnőm viszont a gyors- és gépíró iskolába jelentkezett. Tudtam, hogy tandíjat kell fizetni, ami 1964-ben még elég szokatlan volt. Gondolom a géphasználat, papírszükséglet kiadásait fedezte a befizetett összeg. Ott álltam egy beteljesületlen álom előtt. Már vége volt a nyárnak, lassan menni kellett a szakmunkásképzőbe, mikor összeszedve minden bátorságom, odaálltam szüleim elé. Kértem, kérleltem őket, hadd mehessek gépírást tanulni. Hajthatatlanul ellenálltak: a pénzt hozni kell, nem pedig vinni. Végül beleegyeztek, ha megdolgozom a tandíjért és elintézek mindent, engednek.

Életem első önálló ügyintézése következett. Elmentem a gépíró iskolába, ahol egyedüli tanulóként engedélyt kaptam, hogy nappali tanulmányaim mellett dolgozhassak. Egy gyárban hatórás segédmunkási állást vállaltam. A szövőgyárban lemondtam a jelentkezésem, az iskolai ajánlásom elhoztam, majd újat kértem a gyors- és gépíró iskolába. Mire végeztem, eljött szeptember első hete és én boldogan ültem az írógép elé.

Ma sem bánom: mindig örömmel végeztem a munkát. Később esti iskolán leérettségiztem, jöttek a különböző tanfolyamok. Az írógéptől búcsút vettem, amikor tért hódított a számítógép. A kis gépírólányból titkárnő lett. Némi szerencsével és sok szorgalommal egyre érdekesebb, fontosabb helyeken. Végül megtörtént a csoda, könyvem jelent meg a szakmáról. Úgy érzem, nagy életút áll mögöttem.