Ha az ember külföldön van
és ott nyelvet tanul,
előfordul, verseket ír
meggondolatlanul.
Így történt ez énvelem is,
majd huszonnégy éve,
hogy magyarul írtam verset,
olaszt félretéve.
S ez a vers, mely felsorolás
– ilyen csodát ki látott? –,
ímél által, újságokban
bejárta a világot!
Erre akkor nem gondoltam,
s bár itt nincsen teljesség,
hogy a versből sok kimaradt,
bizony nem csak sejlett rég.
És bár nem tanácsos lovat
agyonlovagolni,
tán nem okoz nagy bajt majd a
tovább sorolt holmi.
A régi vers alakzatát
átveszem hát "metódul",
és remélem, a sok ige
a szövegbe betódul:
Sokat kutyagolt a vadász
s nyúlra vágyik húsul,
kutyáját, bár uszítaná,
az nem uszul, búsul.
Így aztán, ha embere sincs,
nincs akivel hajtat,
lábát szedi s a nyúl után
sajátmaga kajtat...
A rossz kutya elbarangol,
kalandozik, csámborog.
Hívásra sem jön, csak bolyong,
erdőn, mezőn kujtorog.
Eközben a rókák gyorsan
kotorékba kúsznak,
s a magasban a vadlibák
Délnyugatra húznak.
A vezérlúd annak örül,
hogyha jár, nem kacsázik,
s hogy a nyulat űző vadász
most nem őrá vadászik.
A csikós a pusztán nyargal;
vad az úton átvált;
sereghajtó őz is fürgén
szedegeti lábát.
Jó katona puska-závárt
nem holnap, de ma zsíroz,
s ha menetel – noha fáradt –,
énekelve masíroz.
A rendőr az épületbe
fegyvert rántva behatol;
a bankrabló megpattan bár,
a géppisztoly zakatol.
A tolvaj meg odébbáll,
elillan vagy megugrik,
ám így viselkedni – tudjuk –
hasznos bár, de nem illik.
Hülyére vert csapatunkat
megtarthatjuk mi "csődül".
Nézősereg a pályára
üvöltözve becsődül...
Ott azután rohangászik,
futkározik, szaladgál,
pedig azt hitték, majd megáll
a körbevont szalagnál...
Cserebogarat a fáról
csak hajnalban ráztál,
mert akkor a bogár merev
s a földön sem mászkál.
A lábad a sekély folyón,
hogyha kell, hát átgázol,
ám ha nagyon hideg a víz,
a csontodig átfázol.
A vén diák, ha “megérett”,
nem bukdácsol, ballag.
Galoppozó lovak alatt
pergőn porzik parlag.
A mocsárba csúszott kanca
kilábol, kikecmereg,
ám ha nem sikerül neki,
kihúzzák az emberek.
A szarvas eliramodik,
a kivert eb eliszkol,
a medve meg cammog s bizony
tiszta állat, de piszkol.
A székely, ha kirándul, tán
hegyoldalon cöklet*
és kerül, ha útjában áll
szürke szikla-szöglet.
Ugyanő, ha olyat tett, mit
jó ha meg nem keserül,
fogja condragúnyáját s a
korcsmaajtón kisirül*.
A legény a söntésajtón
meg bependeredik,
noha elhatározta, hogy
már nem iszik – pedig...
Aztán kitántorog onnan,
szédeleg és támolyog.
Ingadozva tévelyeg, vagy
ha úgy tetszik, imbolyog.
A kerengő dervis kereng,
hiszen nevében a szó.
A gyerek elcsalinkázik
s szentül hiszi, hogy az jó.
Kecskegida öklelgetve,
ugrándozva szökdécsel,
szinte összetéveszthetnénk
egy óriás-szöcskével.
Egy rokkant az úton jövet
hazafelé sántikál,
átdöcög egy pallóhídon
és időnként meg-megáll.
A puli a labda után
vakkantgatva szökdel,
ha te kapod el a labdát,
arra vár, hogy lökd el.
A ház népe sürög-forog,
esküvőre készül,
térül-fordul, lót-fut, siet.
A menyasszony szépül.
A vőlegény csetlik-botlik,
sertepertél, jöszmékel,
vendég lányokkal szemezget,
barnákkal s a szöszkékkel.
Csodanőt néz ki magának,
nem is látott még ilyet!
És a lány elindul felé,
ám mellette elsiet...
Eközben a gyereksereg
sürgölődik, téblábol,
szétszedné a házat is tán,
ha nem lenne téglából...
A nagyapó is lecsoszog,
a ház körül járkál;
megjöttek az örömszülők;
mért, te kire vártál?
Lakli fiú caplat elő:
a menyasszony öccse.
Húgocskája hetykén lépdel,
ne felejtsék őt se!
Karcsú cica az udvaron
sétál, csöndben mendegél,
szomszéd macska fújva hátrál,
ő itt bizony meg nem él!
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Itt sincs vége az igéknek,
se nálam, se nálad.
Serénykedhet a magyarban
“igevonó” állat...
Mindkét vers csak fölsorolás
– örülök, hogy értem!
Anyanyelvünk itt a csodás,
nem enyém az érdem!!
Zollikerberg, 2008. IX. 7.
A fenti vers a Versek és gondolatok című kötetben található.
* A két megjelölt szót Wass Alberttől tanultam, néhány héttel a vers megírása előtt, nyilván az erdélyi szókincshez tartoznak.
