Angol földön egyszer régen,
Élt egy disznó - nagy szerényen,
Hamar feltűnt mindenkinek,
Nagy esze van kis Röfinek.
Osztott, szorzott, számolgatott,
Minden könyvet átolvasott,
Tudta, egy gép, mitől repül,
Mi van benne kívül-belül,
Egy kérdéstől nem volt nyugta,
Mindent tudott, ezt nem tudta.
Agya pörög, sosincs vége:
Mi az ÉLET oka, éke?
E világra mért születtünk?
Földön lakók miért lettünk?
Fő az agya lankadatlan,
Válasz nem jő - szakadatlan.
Ámde egyszer, csodás éjjel,
Felvillant egy égi fényjel,
Talpra ugrik mint egy béka :
"Megtaláltam!! Heuréka!!
Fel akarnak engem szelni,
Szalonnámmal üzletelni,
Zsenge húsom szegről-végre,
Elvinnék a mészárszékre,
Szemet vetnek karajomra,
Erre vágy sok ínyenc gyomra,
Kolbászfüzér lennék falon,
Disznósajt a papasztalon;
Böllérkésre?! Mészárszékre?!
Ez lenne az éltem éke?!"
Ilyen szilaj gondolatok
Gerjesztik az indulatot.
Ólba gazda éppen most lép,
Kezében egy vödör moslék,
Vályúba ezt beleönti,
Röfi őt a földre dönti,
Dúl a csata, kíméletlen,
Ezt átugrom, nem véletlen;
Végét mondom, mi az ábra,
Gazdit Röfi felzabálta,
Fejnél kezdte - talpig haladt,
Megrágva jól minden falat,
Majdhogynem egy óra eltelt,
Amíg végül Röfi eltelt.
Lakomáját befejezte,
Furdalása nem volt persze,
Megvakarta okos fejét:
Ez is megvolt, mára elég.
Somolygott is hozzá Röfi:
Megelőztem, ez már döfi!
Cselekedtem, még mielőtt
Felfalt volna - megettem őt
