A fotó a Mesterségek Ünnepén készült, 2006. augusztus 19-én a Budai Várban.

Megjelent a Pony Club Magazin 2008. márciusi számában.

Megjelent a Magyar Titkárnők Országos Egyesülete Titkárnői Hírlevelében

Egyik nap pályatársam arra panaszkodott, hogy amikor elmarad a napi két megaláztatás, elgondolkodik mit csinált rosszul.

Ez akár tréfa is lehetne, de sajnos a valóságot tükrözi. A titkárnő kiszolgáltatott a főnök hangulatának, habitusának és intelligenciájának. Azonban vigyázzunk, hogy önértékelésünket ne csak a főnök véleményétől tegyük függővé, mert a bűntudat és az értéktelenség érzése – stressz a javából.

Másnap a televízió egyik csatornája vetítette A hazugsággyáros című amerikai-kanadai filmdrámát. A film megtörtént eseményt dolgoz fel. A tehetséges fiatal újságírót, Stephen Glasst váratlanul elbocsátják a nagy hírű amerikai hetilaptól, a The New Republictól. Hank Heaven címen közölt írása alapján, a lap új főszerkesztője gyanakodni kezd, vajon mennyi igazság van ebben a cikkben és a fiú korábbi írásaiban, melyeket náluk és más neves lapokban jelentetett meg.

A szerkesztőség titkárnőjének csak egymondatos szerep jutott a filmben, amire felkaptam a fejem. A főszerkesztőnek mondta a botrány kirobbanása után. – „Fénykép a megoldás. Minden cikk mellé fotót kell kérni, az nem hazudik.”

Most nem érdemes taglalni, hogy a digitális fotózás lehetővé teszi a felvételek manipulálását. Inkább arra kell figyelni, hogy a titkárnő mennyire elsajátítja a szakmát, melyben a körülötte lévők dolgoznak. Mégis kívülállóként látja a megoldást.

Vagy mindannyiunk életében adódhat olyan pillanat, amilyennel az Erin Brockovich – Zűrös természet c. filmben találkozhatunk. Ebben Julia Roberts hitelesen játsza el a főhőst, aki egy karambol miatt elvesztette állását. Ügyvédhez fordult, hogy beperelje a karambol okozóját, de nem nyerte meg a pert. A nagyszájú hölgy ezután bement az ügyvédhez, és kérte, ha már elvesztette a pert, legalább segédtitkárnőként alkalmazza őt. Aztán – jogi ismeretek nélkül – észrevett egy apróságot az egyik aktában, s mire a világ felébredt, Erin Brockovich és Ed Masry megnyerte az Egyesült Államok addigi legnagyobb kártérítési perét: háromszázharminchárom-millió dollárt szereztek egy megmérgezett vizű kisváros hatszáz lakosának.

Érdemes tehát odafigyelni a titkárnőkre, akik a szorosabban vett feladataik mellett az adott cég működési területének csínját-bínját is ellesik. Nemcsak a titkárnőknek szól az, hogy becsüljék meg jobban magukat, hanem erre érdemes a főnököknek is odafigyelniük, hiszen ezzel nemcsak a titkárnő emberi méltóságát tisztelik meg, hanem szárnyakat is adnak neki.

Ezt a számot pedig érdemes cikkünknél „nyitva felejteni” a főnök asztalán...

Megjelent a Magyar Titkárnők Országos Egyesülete Titkárnői Hírlevelében

A Budai Vár aljában laktam apró gyermekként. A háztömb körülölelt egy kerítésekkel szabdalt virágos keretet, ahol sokat játszottam. Egy nyári hétvégén különös kattogó zaj ütötte meg a fülem.

Nézegettem a nyitott ablakokat, egyikben felfedeztem azt a fiatal szomszéd lányt, aki a tanácsnál dolgozott gépíróként. Előtte fekete doboz, innen jött a zaj. Közelebb mentem, majd bekéredzkedtem a lakásba. Csodálkozó ámulattal figyeltem, ahogy két keze ujjainak gyors, váltakozó mozdulatával ütögette az előtte lévő mechanikus írógép billentyűit. Oda sem nézett, szinte hihetetlen volt a látvány. A gépbe fűzött papíron pedig számomra ismeretlen betűk jelentek meg. Elvarázsolt a jelenet és mélyen belém vésődött.

Eljött a pályaválasztás ideje, nyolcadikos lettem az iskolában. Szerény körülmények között éltünk, a továbbtanulás nehezen volt elképzelhető. Szüleim és osztályfőnököm leültek és megbeszélték, hogy szövőnő leszek. Biztos kenyér, jó szakma egy lánygyerek kezében... Pénzt is adnak a tanulóévek alatt, legalább a kenyérre való meglesz. Soha nem voltam bátor, nem mertem ellentmondani. Egyik barátnőm viszont a gyors- és gépíró iskolába jelentkezett. Tudtam, hogy tandíjat kell fizetni, ami 1964-ben még elég szokatlan volt. Gondolom a géphasználat, papírszükséglet kiadásait fedezte a befizetett összeg. Ott álltam egy beteljesületlen álom előtt. Már vége volt a nyárnak, lassan menni kellett a szakmunkásképzőbe, mikor összeszedve minden bátorságom, odaálltam szüleim elé. Kértem, kérleltem őket, hadd mehessek gépírást tanulni. Hajthatatlanul ellenálltak: a pénzt hozni kell, nem pedig vinni. Végül beleegyeztek, ha megdolgozom a tandíjért és elintézek mindent, engednek.

Életem első önálló ügyintézése következett. Elmentem a gépíró iskolába, ahol egyedüli tanulóként engedélyt kaptam, hogy nappali tanulmányaim mellett dolgozhassak. Egy gyárban hatórás segédmunkási állást vállaltam. A szövőgyárban lemondtam a jelentkezésem, az iskolai ajánlásom elhoztam, majd újat kértem a gyors- és gépíró iskolába. Mire végeztem, eljött szeptember első hete és én boldogan ültem az írógép elé.

Ma sem bánom: mindig örömmel végeztem a munkát. Később esti iskolán leérettségiztem, jöttek a különböző tanfolyamok. Az írógéptől búcsút vettem, amikor tért hódított a számítógép. A kis gépírólányból titkárnő lett. Némi szerencsével és sok szorgalommal egyre érdekesebb, fontosabb helyeken. Végül megtörtént a csoda, könyvem jelent meg a szakmáról. Úgy érzem, nagy életút áll mögöttem.

Ez a pálya hasonlít a háziasszonyéhoz: egész nap lehet tenni-venni, látszat nélkül. Igazán akkor mérhető e teljesítmény, amikor nélkülözni kell.

A titkárnő másokért él és dolgozik. Az ő feladata, hogy nyugodt, rendezett munkahelyi légkört biztosítson. Fontos a munkatársakkal a jó kapcsolat kialakítása. Alfred Adler szerint „Azok, akiket embertársaik nem érdekelnek, a legnagyobb nehézségekkel küzdenek az életben, és a legnagyobb akadályt jelentik mások számára. Minden emberi balsiker tőlük származik.”

A főnök nyitott könyv. Olyan szoros a főnök-titkárnő munkakapcsolat, hogy egy év közös munka után már a gondolatát is ismerjük. Mégis tanácsos a három lépés távolságot betartani. Mindenki jobban jár, ha nem keveredik a magánélet és a munkahely. A kölcsönös tisztelet és tartózkodás jobb légkört teremt, mint a pajtáskodó, bizalmaskodó hangnem.

A cégről, a főnökről az első információ az őket fogadó munkatárs külseje, modora. A ruha legyen elegáns és mértéktartóan kövesse a divatot. Legpraktikusabb irodai viselet a kosztüm.

Elengedhetetlen kellék a jó modor. Amit tudni kell megőrizni a telefonálás közben. A titkárnők rendszerint tisztában vannak a telefonálás illemszabályaival. Inkább a hívó féllel szokott baj lenni. Sokan nem hajlandók bemutatkozni, felrúgva minden szabályt. Ilyenkor a beszélgetés kezdetén nagyon kedvesen helyre kell hozni a beszélgetőpartner hibáját úgy, hogy észre se vegye.

Ugyancsak nélkülözhetetlen tulajdonság a diplomáciai érzék. A vendégek, üzleti partnerek nagyon különbözőek. A legfontosabb szabály: bármi is a vendégről a véleményünk, nem szabad éreztetni vele.

Dale Carnegie szerint „A nevekre való emlékezés csaknem olyan fontos az üzleti és társadalmi életben, mint a politikában. ”Fontos feljegyezni a határidőnaplóba minden új vendég vagy telefonáló nevét. Szükség esetén itt utána lehet nézni.

A titkárnő előtt nincs titok. Amit a főnök nem mond el, kiderül a postabontáskor, a telefonokból vagy a kollégák elmesélik. Hihetetlen, hogy az emberek milyen közlékenyek a telefonban. A barátok, szülők, gyermekek is szívesen elbeszélgetnek a titkárnővel. Ilyenkor sok magánjellegű információhoz jut, amiről szigorúan hallgatni kell. Legokosabb, ha a főnök sem tudja meg, mennyi mindent tudunk róla, mert zavarni fogja.

A hivatali titok szintén sérthetetlen. Komoly odafigyelést igényel, hogy mikor, kinek, mennyit lehet elmondani. mindig próbálkoznak emberek tőlünk információkat megszerezni, de soha nem kerülhet szóba a nevünk egy-egy ilyen hírrel kapcsolatban.

Vannak főnökök, akik titkárnőjüktől elvárják, hogy informálja őket a közhangulatról, folyosói pletykákról. Nem szerencsés az ilyen szerep vállalása.